A mai kor követelménye, hogy az ember legyen erős, viselje a terheket keményen. Ezért nagyon fontos hangsúlyozni, hogy a gyász nem gyengeség. Időt kell hagyni a gyászmunkára, a gyász folyamatára. A gyászolóhoz másképpen viszonyul a külvilág, és maga a gyászoló is másképpen viszonyul a környezetéhez, mint korábban. Leköti a saját problémája.

A gyász, csakúgy mint a halál egyetemes. Tetőtől talpig bejárja az embert. Ezért a caiapó indiánok a gyász ideje alatt például nem vágják szakállukat és hajukat. A szokás Európában sem ismeretlen: így tettek Lisszabon lakói is, amikor 1521-ben I. Manuel király meghalt.
A gyász során vannak népek, amelyek böjtölnek, vannak, akik viszont lakomákkal emlékeznek. Vannak, akik siratják halottaikat, vannak, akik jajveszékelnek, és vannak olyanok is, akik énekelnek és táncolnak mint például a kaingagok és a bororók Brazíliában. Vagy hallgatnak, mint például a kínaiak Mao Ce Tung halálakor, amikor is Pekingben háromperces néma gyászt rendeltek el.

A kereszténység és az iszlám azt hirdeti, hogy a halál után a lélek a pokolba vagy a mennyországba kerül. Ezzel szemben a lélekvándorlást hirdető vallások szerint,– ilyen például a hinduizmus vagy a buddhizmus –, a lélek egy új testben újra születik.

Számos kultúrában a mennyországba vezető út nem zökkenőmentes: az iszlámban például Szirát hajszálnál vékonyabb és kardpengénél élesebb hídján kell átkelni, amely a pokol tüzei felett ível. A boldogok országába csak a hídon átkelve lehet eljutni. A görögöknél a halottakat Charon révész vitte át ladikján a Styx folyón az alvilágba – pénzért, ezért a halottak szemére pénzt tettek.

A halállal és a gyásszal kapcsolatos zsidó hagyományok központjában az elhunyt megtisztelése és a gyászolók szenvedésének enyhítése áll

A gyászidő
A zsidó törvény a temetést követően három, egyre terjedelmesebb gyászidőszakot ír elő, amelyekben a gyász egyre enyhébb. Az első periódus neve sivá: ezt azt jelenti, hogy "hét", és a temetés utáni első hét napot jelenti.
Sivát a közvetlen rokonokért, az apáért, az anyáért, a feleségért vagy férjért, a gyermekért és a testvérért tartanak
Leghelyesebb, ha az egész család együtt tart sivát ott, ahol az elhunyt élt. Ez persze nem kötelező, és a családtagok más alkalmas helyen, akár saját otthonukban, külön is tarthatnak sivát.
A sivá idején az alábbiakat kell betartani:
· A gyászolók nem ülhetnek rendes magasságú ülőhelyen, csak alacsonyan. Lábzsámolyt vagy díványpárnát szoktak használni.
Van, aki kiveszi a fotelból vagy karosszékből az ülőpárnát, hogy ennyivel alacsonyabban üljön, mint máskor. Ez megengedett. Sok szfárd család az ősi szokást
· követve a padlón ül ilyenkor. Innen ered a "sivát ülni" kifejezés - elterjedt áskenáz kiejtéssel: "süvet ülni" -, bár a gyászolónak nem kell az egész hetet végigülnie.
· A gyászoló nem viselhet bőrből készült cipőt. Posztó-, vászon- vagy gumicipőt, esetleg harisnyát hordjon.
· A férfiak nem borotválkozhatnak, nem vágathatnak hajat, a nők nem festhetik ki magukat a gyász alatt.
· A gyászolók nem dolgozhatnak. Egyes, indokolt esetekben a helyi rabbitól kell megkérdezni, hogy lehet-e kivételt tenni.
Tartózkodni kell a kellemes dolgoktól
· Nem szabad a jó közérzet érdekében fürödni vagy zuhanyozni. Tisztálkodási céllal szabad mosakodni, ha nem azért tesszük, hogy a piszok okozta kellemetlen érzést elhárítsuk.
· Nem szabad szexuális érintkezést folytatni.
· Nem szabad új vagy frissen vasalt ruhát fölvenni.
· Nem szabad Tórát tanulni, kivéve a gyász törvényeivel foglalkozó fejezeteket vagy a gyötrelmekről és szenvedésről szóló könyveket, például Jób könyvét, Jeremiás siralmait és Jeremiás könyvének egyes részeit.

Az ember gondolkodásmódjában, érzelemvilágában fokozatosan múlik el a régi, hogy helyet adjon az újnak.
Régebbi korokban más kapcsolat állt az élők és halottaik nyugvóhelye között. A régi temetők fenntartói többet tudtak a környező világról, mint a mai kor embere.
A temető belesimult a faluképbe, a temetőkertbe, a mindennapi életbe. Kaszálták a füvet, szedték a gyümölcsfák gyümölcsét, a sírdombokon gyerekek játszottak
De, mit jelent ma a temető az átlagember számára?
Sajnos a temető legtöbbször nem az elhunyt iránti tiszteletadás helyszíne, hanem sokszor a képmutatásé, a versengésé.

Végül a temető az emberi érzelmek, gyász és könnyek helye, a végső megpihenés, a feloldozás helye. Itt kellene kifejeződnie legjobban az elmúlás kiegyenlítő igazságtételének.



Földi világunkban az elmúlással, a halállal kapcsolatos szokások, rituálék földrajzi helyek, népek, népcsoportok, világnézetek szerint változnak. Egy azonban mindegyik szokásrendszerben azonos, és ez a kegyeletadás.

A halotti címerek
Baják László

A halotti címerek, vagy másképp epitáfiumcímerek nem egyszerûen valamely elhunyt személy címerét jelentik, hanem ennél jóval többet. Egy olyan történeti tárgytípus ez, amely egyrészt a gyászszertartás alkalmából, vagy éppen annak céljaira készül, másrészt pedig a központi motívumát az elhunyt címere képezi. Az epitáfiumcímer tehát elkülönítendõ a feliratos halotti chartáktól, vagy a csak vallási ábrázolásokat mutató, sokszor architektonikus, esetleg a címert alárendelt szerepben ábrázoló halotti emlékektõl.
Két alapvetõ, funkcionálisan is elkülönülõ típusa alakult ki. Az egyik (a továbbiakban epitáfiumcímer) olyan halotti emlék, amely a templom falán elhelyezve az élõket emlékeztette és szólította fel imára, illetve biztosította az elhunyt templomi képviseletét, részvételét a szertartásokon, azaz tulajdonképpen hirdette örök életét. Mivel maradandó emléknek szánták, ezért ötvöstechnikákkal nemesfémbõl készítették, vagy fából faragva festették és aranyozták.
A másik típus, (a továbbiakban halotti címer) efemer jellegû, azaz elsõdleges szerepe nem terjedt túl a gyászszertartáson. Anyaga selyem vagy papír, amelyre a címert és a feliratokat temperával festették, illetve utóbb, (legalábbis a szöveget) nyomtatták. A szöveg az elhunyt nevérõl, rangjáról, tisztségeirõl, kitüntetéseirõl, születésének és halálának adatairól, sõt néha felmenõirõl és házastársáról is tájékoztatta a gyászolókat.
A halotti-, vagy epitáfiumcímerek funkcióit illetõen abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy Apor Péter Metamorphosis Transylvaniae címû 1736-ban készült munkája, éppen a tárgy használatának virágkorából, viszonylag részletesen tájékoztat róla. Apor ugyan a 17. század végi erdélyi fõurak szokásait kívánta bemutatni, de ezek kisebb - nagyobb eltérésekkel az egész országban és az egész nemesi társadalomban ismert, illetve a lehetõségeknek függvényében gyakorolt szokások voltak. Apor szerint festett selyemcímereket szögeztek a halotti szín (ravatalozó), vagy a halottas ház bejárata mellé, a koporsó drapériájára, a templomi szószék oldalára, a katolikusoknál az oltár elé, valamint a castrum dolorisra. A halotti címerek elsõdleges funkcióját az elhunyt identifikálása, a gyászoló közönség tájékoztatása és a gyászszertartások színhelyeinek díszítése képezte. Volt azonban más szerepük is, ugyanis a sokszor meglepõen nagy számban készíttetett címereket kiosztották a gyászmenet tagjai között. A nagyobb rangúak, vagy az elhunythoz közelebb állók nagyobb méretû, vagy selyem címert kaptak, az alacsonyabb rangúak viszont kisebb méretû, vagy papírra festett címert vittek. Fontos megjegyezni azonban, hogy a nõk egyáltalán nem kaptak és nem is hordoztak címereket a gyászmenetben.

A szokás eredetét keresve végsõ soron arra gondolhatunk, hogy a középkori lovagot halála után is megillette a familiáris szolgálat, azaz a temetésén felvonultatták fegyvereit és zászlaját is. Noha a szokás túlélte a középkort, így a 17. századi Magyarország vitézi temetéseinél még rendszeresen találkozunk vele, nyilvánvaló, hogy a fegyvereket egyre inkább csak a halotti címerek helyettesítették. Figyelembe kell vennünk a címer szimbólikus jelentését is. A halotti címer az evilági lét, az evilági dicsõség jelképe, amelynek a halál szabott határt, míg a címerekkel együtt hordozott fáklyák és gyertyák az örök világosságot és Krisztust jelképezték, aki meghalva hozta el az embereknek a megváltást, ahogy a gyertya is megsemmisülése során ad világosságot. A szimbólumok tehát a halál két aspektusát helyezték egymás mellé, az élet végét és az örök élet kezdetét. A barokk kor különösen kedvelte az ilyen misztériumjátékokat, noha a középkor szellemétõl sem volt ez idegen.

A díszes epitáfiumcímert szintén meghordozták a gyászmenetben, ahol rendszerint a halott fejénél vitték, majd onnét került a szertartás után a templom falára. Az epitáfiumcímer készíttetése, nemcsak az elhunyt tehetõs voltát feltételezte, de azt is, hogy a halál és a temetés között volt idõ hosszadalmas temetési elõkészületekre. A 17. században még nem volt ritka, hogy a végleges temetést több hónap, vagy akár egy fél év elõkészületi idõ is megelõzte.
Az epitáfiumcímer eredetét abban a középkori gyakorlatban kereshetjük, hogy bizonyos feltételek mellett az elhunyt címeres pajzsát a templom falára függesztették. A nürnbergi Szt. Lõrinc és a Szt. Sebaldus templom falain és oszlopain, pl. ma is számos késõközépkori címerpajzsot láthatunk. Magyarországról Gaissel Henrik soproni patrícius 14. század utolsó harmadából való címeres epitáfiumpajzsát ismerjük. A meglehetõsen szokatlan oválpajzs aligha készült lovagi torna céljára, részben mivel egy polgár címerérõl van szó, másrészt, mert diszfunkcionális módon a pajzson egy kisebb csücskös pajzs mutatja a kecskét ábrázoló címerképet, amit ráadásul sisakdísszel is kiegészítettek. Epitáfiumra utalhat viszont, hogy a címer feketére festett pajzsmezõben helyezkedik el, valamint, hogy a tárgy a 19. század végéig Sopronban, a volt bencés templom nyugati karzatán ábrázolt donátorfigura konzolán függött. Az epitáfium elhelyezését az indokolta, hogy Henrik jelentõs adományt tett a templomnak.
A címer, mint identifikáló jelvény természetes módon és korán szerepet kapott a halotti kultuszban. Elsõdlegesen bizonyára a sírkeresztre függesztették a címerpajzsot. A 14. századtól fogva pedig már olyan sírköveket is ismerünk, ahol a kõre vésték a sírkeresztet a rajta függõ címerpajzzsal, sõt néha más fegyverekkel együtt. Nyilvánvaló, hogy a címerpajzs akkor válhatott önálló tárgyként másodlagos halotti emlékké, ha az elhunytnak nem készült, vagy nem készülhetett templomi síremléke, sírköve. Röviden tehát a címeres halotti pajzs, amelyet egyre gyakrabban felirattal is kiegészítettek helyettesíthette a drága sírkövet.